Manapság hazánkban a közbeszéd erőteljesen foglalkozik az alkotmány módosítására vonatkozó jogi szabályozással, már csak azért is, mert a jelenlegi kormánypárt rendkívül gyakran él és kíván élni ezzel a jogosítványával.


Magyarország azon országok közé tartozik, melyek alaptörvénye a törvényhozó hatalom (nálunk az Országgyűlés) képviselőinek meghatározott hányadának (nálunk az összes képviselő kétharmadának) szavazatával, különösebb megkötések nélkül módosítható. A jogalkotók azért emelték a kétharmados alkotmányozási küszöböt az alaptörvénybe, hogy garantálják ezzel azt, hogy az esetleges jövőbeni alkotmánymódosításokat széles parlamenti konszenzus fogja övezni, ugyanis a rendszerváltáskor még kevésbé látszott valószínűnek, hogy a parlamenti helyek több mint kétharmadát egyetlen politikai erő fogja birtokolni. A kétharmados küszöb tehát arra ösztönözte a parlamenti pártokat, hogy egy esetleges alkotmánymódosításhoz minden esetben szövetségeseket keressenek.

 

Ez a tétel azonban már 1994-ben megdőlt, hiszen az 1994-98-as parlamenti ciklusban a választáson legtöbb szavazatot szerző MSZP-nek koalíciós partnerével, az SZDSZ-szel együtt megvolt az alkotmányozó többsége. El is indult egy alkotmányozási folyamat, azonban az később zátonyra futott, mivel az SZDSZ-nek sikerült olyan korlátok közé szorítania a szocialistákat, hogy azok képtelenek voltak saját akaratukat a többi parlamenti párt akarata ellenére is érvényre juttatni.

 

2010-ben azonban a Fidesz-KDNP olyan eredményt ért el az országgyűlési választáson, hogy frakciószövetségük jelenleg a parlamentben, egymagában is, kétharmadot meghaladó többséggel rendelkezik. Mindez jogi szempontból lehetővé teszi, hogy az alkotmányt bármikor módosíthassa a parlamenti többség, s a magyar szabályozásból fakadóan, az esetleges módosításokat nem akadályozhatja meg egyetlen szerv sem. Logikailag is lehetetlen, hogy az Alkotmánybíróság egy alkotmánymódosítás alkotmányosságát vizsgálja, így a testület ezt a területet nem tudja kontrollálni. Hazánk alaptörvénye azt sem írja elő, hogy az egyes alkotmánymódosításokról népszavazást kellene tartani.

 

Jelenleg nagy vita és közfelháborodás övezi a Fidesz egyes politikusainak azon kijelentéseit, melyek szerint az Alkotmánybíróság hatáskörét csorbítani fogja a kormánypárt egy alkotmánymódosítással, pusztán azért, hogy egy intézkedés, melyet az Alkotmánybíróság megtorpedózott, bevezethető legyen. Kétségtelen, hogy mindez felvet bizonyos etikai és morális kérdéseket, azonban a magyar alkotmányos struktúra tulajdonképpen nem gátolja mindebben a kormányt támogató erőket.

 

A világ országaiban többféleképpen szabályozzák ugyanezt a kérdéskört, Nagy Britanniában például – mivel nincsen írott alkotmány – a történeti alkotmány egyes törvények elfogadásával is alakítható, itt nem ismerik például a kétharmados többséget sem.

 

Általában az egyes országok törvényhozásának meghatározott számú képviselőjének szavazatával módosíthatóak az alkotmányok, azonban sokhelyütt az egyes módosításokat később népszavazással is megerősítik. Franciaországban például a törvényhozás két kamarája, együttes ülésen módosíthatja az alkotmányt a képviselők szavazatainak háromötödével, és mindezek után, a köztársasági elnök dönthet arról, hogy népszavazással erősíti-e meg a módosítást. A háromötödös többség valamivel kisebb, mint amekkorát a magyar kétharmados szabályozás megkövetel, azonban fontos az is, hogy a francia törvényhozás kétkamarás szerkezetéből kifolyólag, ezt a többséget sem egyszerű elérni, ugyanis a felső- és alsóházban együttesen lényegesen több politikai törésvonal húzódik, sőt, általában a két ház között is feszülnek ellentétek.

 

Svájcban előszeretettel és széles körben alkalmazzák a népszavazás intézményét, az államéletet illető legfontosabb kérdésekben – így az alkotmány módosításairól is – minden esetben kikéri a vezetés a lakosság véleményét. Nem alkalmazzák ugyanakkor egyáltalán a népszavazást az NSZK-ban szövetségi szinten, bár 2006 óta erre is van lehetőség Németországban. Olaszországban szintén széles körben alkalmazzák, és ismerik az alkotmányozó népszavazás intézményét is.

 

A szövetségi államokban, mint például az Amerikai Egyesült Államok, az alkotmánymódosításokat a tagállamoknak is el kell fogadniuk, nem csak a szövetségi szintnek. Az amerikai alkotmány módosítását vagy a Kongresszus két házának kétharmada, vagy a szövetségi államok kétharmada által összehívott alkotmányozó nemzetgyűlés kezdeményezheti, Ha egy módosítást a Kongresszus elfogadott, azt utána legalább az államok háromnegyedének ratifikálnia kell ahhoz, hogy hatályba is lépjen. Az alkotmány huszonhetedik módosításakor például 203 évet kellett várni arra, hogy elegendő számú állam fogadja el a passzust, hiszen a módosítást 1789-ben indítványozták, és csak 1992-ben fogadták el.

 

Érdekesség, hogy a világ talán legerősebb alkotmánya, a német alkotmány 79. cikke, tartalmaz egy úgynevezett örökkévalóság-klauzulát is. Ez kimondja, hogy bizonyos értékek, például a föderatív államberendezkedés, azaz a tagállamok beleszólása a német politikába, vagy az emberi méltóság még alkotmánymódosítással sem változtathatóak meg. Ennek hátterében a XX. századi német történelem sötét korszakainak megbánása áll. Ebben a passzusban a jogalkotó tulajdonképpen elkötelezte magát a jövőre nézve is, azonban a szabályozás értelmezése azért is bonyolult, mert egyszerűen elképzelhetetlen olyan mód, ahogyan ezt konkrétan be is lehetne tartatni. Hiszen szó szerint értelmezve a cikkely tulajdonképpen azt mondja ki, hogy ezeket a kitételeket addig nem is lehet egyáltalán megváltoztatni, míg a német állam létezik.

 

Sarkadi Zsolt