A, mint Alkotmány

A Tanácsköztársaság alkotmánya (1919)

Kevesek számára nyilvánvaló, hogy az első írott magyar alkotmány nem a mai alaptörvényt is jelölő 1949. évi XX. törvény, hanem a Magyar Tanácsköztársaság 1919-es alkotmánya. Igen vérzivataros korszaka ez a XX. századi magyar történelemnek. Meglehetősen keveset tudunk azonban ezekről az időkről annak ellenére, hogy számos érdekességet rejtegetnek, melyek a mai magyar államéletben is éreztetik hatásukat.

Annak ellenére, hogy az Amerikai Egyesült Államok és Franciaország már a XVIII. század végén írott alaptörvénnyel rendelkezett, s példájuk fokozatosan terjedt tovább a világ államaira, hazánknak sokáig egyáltalán nem volt ilyen jellegű alkotmánya. Alkotmánya volt, azonban azt nem egyetlen írott dokumentum tartalmazta, hanem számos régebbi királyi dekrétumban, jogszabálygyűjteményekben, vagy törvényekben együttesen volt fellelhető. Magyarország első – nem csak néhány hónapig hatályos – írott alkotmánya az 1949. évi XX. törvény volt, az úgynevezett sztálini alkotmány. Kevesen tudják azonban, hogy még ezt is megelőzte harminc évvel a Magyarországi Tanácsköztársaság alkotmánya, mely ugyan csak pár hónapig volt hatályos, mégis számos érdekesség merül fel vele kapcsolatban.

Az I. világháborúban elszenvedett vereséget követő zűrzavarban, miután a Habsburg-ház lemondott közvetlen uralkodói feladatainak ellátásáról, az őszirózsás forradalom eredményeképp először Károlyi Mihály gróf kormánya állt fel, mely kikiáltotta a népköztársaságot Magyarországon (azelőtt az Osztrák-Magyar Monarchia részeként hazánkban is az osztrák császár uralkodott, aki egyben magyar király is volt). Károlyiék azonban lemondtak a hatalomról, miután kiderült, hogy a háború győztesei (elsősorban Franciaország, Olaszország, Románia és Csehszlovákia) hatalmas földterületek átadását követelik Magyarországtól. Az ország kormányzását a kommunistákkal szövetkező szociáldemokrata párt vette át, akik megkezdték egy magyar haderő toborzását és felfegyverzését, hogy útját tudják állni a Felvidékre bevonuló csehszlovák hadseregnek.

Az ország katonai védelme mellett azonban a Tanácsköztársaság irányítóinak szükségük volt arra is, hogy gyökeresen szakítsanak az addig fennálló rendszerrel, és egy teljesen újfajta kormányzást honosítsanak meg. Erre a célra alkalmas volt, hogy egy teljesen új alkotmányt írnak, melybe összegyűjtenek mindent, ami az állam céljaival, szervezetével, elveivel és a hatalomgyakorlás módjával kapcsolatos, mert amint hatályba léptetnek egy ilyen alaptörvényt, azzal jogilag azonnal képesek megszüntetni az addigi rendszer egészét.

Maga az alkotmány azonban egyáltalán nem illett a magyar politikai szokásokhoz, hagyományokhoz. Elsősorban a marxizmus gondolatköréből és az 1918-as szovjet alkotmányból merített, nem véletlen, hogy számos lázadás tört ki a későbbiekben a tanácsuralom ellen, hiszen a lakosság nagy része nem tudta, és nem is akarta megszokni ezt az új, a hagyományoktól merőben idegen államformát.

A Tanácsköztársaság népbiztosai egyébként mindent megtettek annak érdekében, hogy a régi, általuk kizsákmányolónak nevezett rendszer emlékét is kitöröljék az ország emlékezetéből. Az alkotmányba beleírták, hogy semmilyen „kizsákmányoló” nem vállalhat többé állami tisztséget, megadták a munkásoknak az addig korlátozott gyülekezési jogot, az üzemeket államosították.

Külsőségekben is igyekeztek száműzni az előző rendszer emlékét. A lóversenypályát felszántották, Budapest nemzeti múltat idéző szobrait vörös deszkákkal és posztóval vonták be. Erre a sorsra jutott például Andrássy Gyula, vagy Mátyás király lovas szobra, Baross Gábor, a vasminiszter, valamint a Millenniumi Emlékmű is a Hősök terén. Húsvétkor például az emlékműről leszedett Habsburg uralkodók szobrain rendeztek mászóversenyt a budapesti gyerekeknek. A kommunizmus diadalívévé alakították a Lánchíd budai hídfőjénél található alagút bejáratát is.

Az erőteljes változások ellenére azonban becsülendőek a Tanácsköztársaság szociális vívmányai, munkásvédő törvényei, az általános választójog, a véleménynyilvánítás, vagy a gyülekezés szabadságának alkotmányba iktatása.  A Tanácsköztársaság idején írták elő például először Magyarországon a nyolcórás munkaidőt, kiterjesztették a társadalombiztosítást, gyermekek és nők, fiatal anyák védelmére hoztak rendeleteket.

Érdekesség, hogy a Magyar Tanácsköztársaság az egész világon elsőként államosította a filmipart, mely addigra már az ország teljesítőképességéhez mérten rendkívül fejlett volt. Azonban emiatt számos, akkoriban ismert hazai színész működött együtt a rendszerrel, így a Tanácsköztársaság bukása után menekülniük kellett. Erre a sorsra jutott például a később Drakula alakításairól ismert Lugosi Béla, az először Németországba, majd Hollywoodba távozó Beregi Oszkár, Cukor György, a My fair Lady rendezője, vagy a Korda-fivérek. Sir Alexander Kordát (Korda Sándor) felesége tudta csak kimenekíteni Bécsbe. A Tanácsköztársaság idején hagyta el az országot Kertész Mihály, a Casablanca rendezője is.

A diktatúra bukását követő ellenforradalom saját legitimitását azzal teremtette meg, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia kori jogrend folytatójának tekintette magát. Erre a jogfolytonosságra alapozva, jogilag az őszirózsás forradalmat és a tanácsköztársaságot, annak alkotmányával együtt átugrotta. Talán ez kellett ahhoz, hogy az ingatag politikai helyzetet stabilizálni lehessen.

Sarkadi Zsolt