Napjainkban igen aktívan jelen van a közbeszédben a hazai Alkotmánybíróság, vagy az alkotmánybíráskodás általános kérdésköre. A Magyar Köztársaság Alkotmánybírósága világszinten is kiemelkedően széles hatáskörrel rendelkezik, s figyelembe véve, hogy hazánkban az Országgyűlés épp egy új alaptörvény elkészítésén fáradozik, több szempontból is látszik, mennyire fontos az alkotmánybíráskodás különböző modelljeinek szemügyre vétele. E cikk ennek jegyében igyekszik számba venni az alkotmánybíráskodás legalapvetőbb struktúráit.
Az alkotmánybíráskodásra, mint a törvényalkotó által alkotott törvények valamely, a törvénynél magasabb szintű norma alapján történő felülvizsgálatára tulajdonképpen már az ókorban is találunk példákat. A kérdéskör az ezerhatszázas évek elején került ismét napirendre, amikor a brit Lord Coke felvetette, hogy a brit uralkodó által alkotott törvényeknek felülvizsgálhatóaknak kell lenniük a bíróságok által, hiszen csak így elkerülhető a törvényhozó hatalom önkényeskedése. A felvetés azonban a dicsőséges (1689) forradalom győzelmét követően elsikkadt, hiszen a választott parlamenttől már kevésbé féltették szabadságukat az alattvalók, mint a forradalom előtt az uralkodótól.
Az alkotmánybíráskodás amerikai (angolszász) modellje kialakulását tekintve több mint száz évvel előzte meg az európai alkotmánybíróságok kialakulását. Az Amerikai Egyesült Államok Legfelső Bírósága már 1803-ban az alkotmányszöveg alapján hozott ítéletet a Marbury vs. Madison ügyben, ezzel vetve meg a modern alkotmánybíráskodás alapjait.
Az amerikai modell lényege, hogy nincs külön alkotmánybíróság, az alkotmánybíráskodást a rendes bírósági szervezet végzi. Szövetségi törvények alkotmányellenességének kimondására minden szövetségi bíróság jogosult. Ha a szövetségi Legfelső Bíróság kimondja egy jogszabály alkotmányellenességét, azt nem semmisíti meg (ahogyan a Magyar Köztársaság Alkotmánybírósága teszi), csupán megtiltja annak további alkalmazását.
Az Amerikai Egyesült Államokban a Legfelső Bírósághoz csak konkrét ügyben lehet fellebbezéssel fordulni, de a Bíróság az elé került ügyek között azok társadalmi súlya alapján szelektál, a felek érdekeltségét nem veszi figyelembe.
Ettől a rendszertől jelentősen eltér a brit modell, ahol egyébként 2009-ig egyáltalán nem volt Legfelső Bíróság sem, hanem a Lordok Háza (a felsőház) egy bizottsága volt a legfőbb bírói fórum. Ráadásul hagyományosan az Egyesült Királyságban történeti alkotmány van, azaz nincs olyan jogszabály, amelyet a Parlament egyszerű többséggel ne tudna megváltoztatni. Néhány törvényt fontosnak (régi magyar terminológiával: sarkalatosnak) gondolnak, és ezeket nevezik más alkotmányos szokásokkal (konvenciókkal) és bírói esetjoggal együtt alkotmánynak. 1998-ban azonban elfogadták az Emberi Jogi Törvényt (Human Rights Act), amely szerint a legfőbb bírói fórum megállapíthatja, hogy valamely törvény ellentmond az Európai Emberi Jogi Egyezmény által biztosított jogoknak. Az ellentmondást aztán a parlamenti szuverenitás sajátosan brit doktrínájának megfelelően magának a Parlamentnek kell orvosolnia. A brit modell ezáltal egy fontos lépéssel közelített az Egyesült Államok alkotmánybíráskodási modellje felé.
A kontinentális európai alkotmánybíráskodás kialakulása a legtöbb esetben rendszerváltásokhoz köthető. Az I. világháború után például az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása után létrejövő, önálló Ausztria alkotmányosságának védelmére hozták létre az osztrák Alkotmánybíróságot, mely az alkotmánybíráskodás kontinentális, európai modelljének mintájává vált. E szisztéma fontos jellemzője, hogy az alkotmánybíróság nem tagozódik be a bírósági szervezetrendszerbe sőt, sokak szerint önálló hatalmi ágként, alkotmányossági szempontból utólag vizsgálja felül a törvényalkotó által kiállított normákat. Amennyiben e normák ellenkeznek az adott állam alkotmányával, mint a jogforrási hierarchia csúcsával, az alkotmánybíróság valamilyen módszerrel (megsemmisítés, semmissé nyilvánítás) kiemeli azokat a jogrendből.
Az osztrák alkotmánybíróság felállításában a kor egyik legismertebb jogtudósa, Hans Kelsen segédkezett, s a modell számos eleme tükrözi a kelseni jogelmélet hatásait. Kelsen joglépcső-elmélete szerint minden jogrendszer lépcsőzetesen épül fel, s így tulajdonképpen minden ideális jogrendszer az alkotmányra, mint alapnormára vezethető vissza. Ebben a joglépcsőben okoz zavart, ha egy jogszabály és a felette álló norma között ellentét áll fenn. E zavarok kiküszöbölésére hivatott szerv az alkotmánybíróság.
Kelsen ugyanakkor kiemelte azt is, hogy minden elfogadott jogszabály tulajdonképpen a hatályos jog részének tekintendő, így az alkotmánnyal, vagy valamely felsőbb jogszabállyal ellenkező jogi normákat nem elég pusztán hagyni elsikkadni, vagy alkalmazásukat tiltani – ahogyan például az Amerikai Egyesült Államok Szövetségi Legfelső Bírósága teszi –, hanem azokat konkrétan hatályon kívül is kell helyezni egy másik érvényes jogi normával. Innen ered az alkotmánybíróságok azon joga, hogy az alkotmányellenesnek ítélt jogszabályt megsemmisíthetik. Ma az európai alkotmánybíróságok mindegyikének van megsemmisítési joga.
Az Anschluss után az osztrák alkotmányosságot felfüggesztették tekinthető, viszont a világháború után a két világháború közötti alkotmánybírósági szisztéma alapján állították fel újra az osztrák Alkotmánybíróságot. Az osztrák mellett a legtöbb európai országban a II. világháború után „alkotmánybíráskodási hullám” jelentkezett, a háború után több ország is felállította saját alkotmánybíróságát. Ennek oka elsősorban az volt, hogy világháború előtt és közben kiderült, hogy a törvényhozás többségi akaratát a szabadságjogok hatékony védelme érdekében korlátozni kell.
Ebből az indíttatásból alakult a Német Szövetségi Köztársaság Szövetségi Alkotmánybírósága is 1950-ben. Ez az alkotmánybíróság a világ egyik legtekintélyesebb, alkotmánybíráskodással foglakozó testülete. A magyar Alkotmánybíróság is komoly példaként tekint a német testületre, elsősorban a két ország közjogi rendszerének nagyfokú hasonlatossága miatt. A német Alkotmánybíróság sok szempontból hasonlít az osztrákra: ahhoz hasonlóan ez sem szolgál fellebbviteli fórumként, nem a bírósági szervezetrendszer része, pusztán alkotmányossági felülvizsgálattal foglalkozik. Érdekes egyébként, hogy a német Szövetségi Alkotmánybíróság az egyes pártok betiltására is jogosult, amennyiben úgy látja, azok veszélyeztetik a fennálló, demokratikus rendet (mindez szintén a II. világháború előzményeinek hatása). A német Szövetségi Alkotmánybíróság semmisnek nyilvánítja az alkotmányellenes jogszabályt.
Az némettel közel egy időben, 1955-ben megalakult olasz alkotmánybíróság sem különbözik sokban az eddig tárgyaltaktól. Nem így a francia Alkotmánytanács, mely az eredeti, 1958-es modell szerint csak és kizárólag előzetes normakontrollra volt jogosult. Ez azt jelentette, hogy egy törvényről csak annak kihirdetése, azaz hatályba lépése előtt lehetett kikérni az Alkotmánytanács vizsgálatát, s ha a testület szerint a norma alkotmányellenes volt, az eleve nem is léphetett hatályba. A törvények bizonyos köre, az úgynevezett organikus törvények módosításakor mindenképp ki kellett kérni az Alkotmánytanács véleményét. Ezek olyan törvények, melyek a törvényhozás kizárólagos hatáskörébe tartoznak, ezeket a területeket a francia kormány nem szabályozhatja rendeletekkel. A nem organikus törvények esetén pusztán lehetőség volt az Alkotmánytanács vizsgálatát kérni.
2008-ban azonban a fenti francia modell átalakult, és bevezették az utólagos normakontrollt. Belátták ugyanis a francia döntéshozók, hogy az alapjogok védelmének nem elég hatékony rendszere az eredeti megoldás. Előzetes normakontrollt ugyanis politikai szereplők (köztársasági elnök, később parlamenti képviselők egy csoportja is) kezdeményezhetett, de ezek nem voltak mindig érdekeltek abban, hogy az alapjogokat sértő törvényeket megfékezzék. Másrészt néha nem is vették észre időben, hanem csak utólag, hogy olyan konstellációk is előállhatnak, amikor sérül egy alapjog. Ezért alkotmánymódosítással közelítették a német modellhez a szabályokat, az előzetes mellé az utólagos normakontroll bevezetésével (megsemmisítési joggal az Alkotmánytanácsnál).
A francia modell további érdekessége, hogy az Alkotmánytanács tagjai – a meghatározott időre választott, rendes tagok mellett – a köztársaság korábbi elnökei is. Mivel ők életfogytig tagjai a testületnek, az Alkotmánytanácsot leginkább a tagság elöregedése miatt támadják. Azt is meg kell jegyezni azonban, hogy a gyakorlatban a köztársasági elnökök nem szoktak részt venni a testület munkájában.
Értelemszerűen világszerte nagy a vita arról, hogy az alkotmánybíróságoknak – nem demokratikusan választott testületekként – mennyire legyen lehetőségük beleszólni a törvényhozásba a mai modern, demokratikus államokban. Az alkotmánybíráskodás fontossága mellet érvelők elsősorban azt hozzák fel a testületek védelmében, hogy azok szervezeti szinten képviselik az államéletben az alkotmányos kontrollt, s óvnak a törvényhozás többségi akaratának sokszor elhamarkodott és alapjogokat sértő döntéseitől. Ezzel szemben elsősorban az hozható fel, hogy egy modern demokráciában a törvényhozás a parlamentek feladata, hiszen ezek a szervek azok, melyeket az állampolgárok közvetlenül választanak, így ezek testesítik meg a népakaratot, s az alkotmánybíróságok túlzottan befolyásolják a parlamentek törvényalkotó tevékenységét.
Az alkotmánybíróságok normamegsemmisítési jogosítványaival kapcsolatban azt a legfontosabb megjegyezni, hogy e testületeknek egyrészt feladata, hogy a hatályos jogrendszer koherenciájára ügyeljenek, azonban feladatuk az is, hogy bizonyos mértékben kímélje a hatályos jogot, s ne végezzen benne az indokoltnál nagyobb pusztítást. Végső soron mindkét feladat a jogállamiság védelmét jelenti, azonban igen nehéz az egyensúly megtalálása a különböző attitűdök között. Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkezni, hogy igen sok olyan törvény létezik egy modern államban, melyek azonnali megsemmisítése nagyobb kockázattal járna, mintha azokat meghatározott ideig, még alkotmányellenesség esetleges megállapítása esetén is a hatályos jogban hagynák.
Éppen ezért terjedt el Magyarországon is az alkotmányellenes jogszabályok pro futuro megsemmisítése. Ez azt jelenti, hogy az Alkotmánybíróság egy határidőt tűz ki, s a norma csak ekkor semmisül meg. Így időt kap a törvényalkotó arra, hogy a létfontosságú jogszabályt pótolja, így az állam nem marad az adott területre vonatkozó, hatályos jogszabály nélkül. Sok esetben az Alkotmánybíróságon belül is könnyebb ily módon megtalálni a kompromisszumot, hiszen meglehetősen nehéz minden körülményt számba véve igen-nem alapú döntést hozni alkotmányellenesség kérdésében.
A fentebb bemutatott modellek tanulmányozásával talán lehetőség nyílik arra is, hogy a magyar alkotmánybíráskodás szisztémáját nemzetközi összehasonlítás alapján értékeljük, s jobban láthatóvá váljanak annak erősségei és gyengéi.
Utolsó kommentek