Az 1949-es, "sztálini" magyar alkotmány

A magyar alkotmányfejlődés sajátos vonása, hogy éppen akkor született írott, tartós hatást kifejtő alkotmánya az országnak, amikor elvesztette alkotmányosságát. Az elveiben demokratikus alaptörvény szokatlanul rövid idő alatt, gyakorlatilag a Szovjetunió alkotmányának fordításával készült és vált a Magyar Népköztársaság alkotmányává.


Az 1949. évi XX. törvény, mely a Magyar Népköztársaság Alkotmányaként, ebben a formájában funkcionált egészen a rendszerváltásig, egy rendkívül rövid idő alatt kidolgozott alaptörvény. A Rákosi Mátyás által irányított politikai berendezkedés keretei közt formailag a Minisztertanács által kiküldött alkotmány-előkészítő bizottsága végezte, gyakorlatban ketten, Beér János és Szabó Imre írták meg az alkotmánytervezetet.

Ahogy akkoriban más szocialista országban is, így Magyarországon is az 1936-os szovjet alkotmány mintájára, jórészt ennek fordításaként alkották meg. Az érvelés emellett úgy hangzott, "A Sztálini Alkotmányból merítettük azokat a marxista-leninista tudományos elveket, amelyek érvényesítése nélkül szocialista alkotmányról nem lehet beszélni". A nagy részben fordítás mellett jelen volt néhány önálló, egyedi elem is, kizárólag ezekhez a részekhez írt a "szerzőpáros" magyarázatot. Az alkotmány lényegileg fiktívnek tekinthető, mivel nem állítható, hogy egy "működő" alkotmányról volt szó.

>> a poszt folytatódik