Ha nincsen állam, nincsen alkotmány. Nyugat-Szahara az ENSZ definíciója szerint kormányzás nélküli terület. Mivel nincs államhatalom, nincs aki meggátolhatná, vagy megtorolhatná a lopást, a gyilkosságot, vagy bármilyen más bűn elkövetését. A terület és az itt lakók helyzete is tisztázatlan. Anarchia uralkodik. Ennek elkerülésére jó az alkotmány, a jogrendszer és maga az államhatalom.


Nos, a címben szereplő kérdésre meglehetősen egyszerű a válasz: nagyon rossz. Az egyes országok alkotmányai a jogrendszer alapját képezik az adott területen, így ott, ahol ténylegesen nem létezik semmiféle alkotmány, ott jogrendszer sincsen, végső soron nem funkcionál az állam. Nincs jelen semmilyen szabályozó erő, nincsenek hatóságok, melyek indokolt esetben intézkedhetnének, nincsenek bíróságok sem, melyek igazságot szolgáltatnak, hiszen nincsenek törvények sem, melyek alapján ezt megtehetnék.

 

A világon vannak területek, melyeken nincs működő állam, ilyen például az Antarktisz, melynek státuszát pusztán az 1961-ben életbe lépett Antarktisz Egyezmény szabályozza, mely alapján bármely ország létesíthet kutatóközpontot a kontinensen, azonban tilos például szemetelni, vagy katonai tevékenységet folytatni. Az antarktiszi élet szabályozottságának viszonylag alacsony foka viszont már csak azért sem jelent problémát, mert elenyészően kevés ember él a kontinensen.

 

Sokkal aggasztóbb viszont, hogy Afrikában 266 ezer négyzetkilométernyi földterületet érint ugyan ez a probléma, s ezt jócskán megszenvedi a területen élő, kb. 405 ezer főnyi sahrawi lakosság is.

 

Az ország neve Nyugat-Szahara, Marokkótól délre, az Atlanti-óceán partján található, és egyáltalán nem rendelkezik semmiféle alkotmánnyal, nincs jogrendszere, így nem tekinthető államnak sem. A terület 1975-ben nyerte el függetlenségét a spanyoloktól, s az itt élő sahrawik egy évre rá meg is alapították a Szaharai Arab Köztársaság nevű államukat. A terület azonban ásványkincsekben rendkívül gazdag, így az északi szomszéd Marokkó, és Mauritánia is megtámadta a fiatal államot. A lakosok nagy áldozatok árán, komoly küzdelemben végül kiszorították a mauritániai haderőt a földjükről, eddigre azonban a marokkóiak már mélyen benyomultak az országba, elfoglalták a fontosabb bányákat, megszállt területeiket pedig fallal vették körül.

 

Elkeseredett harc indult a sahrawi erőket tömörítő Polisario Front és a lényegesen fejlettebb és jobban felfegyverzett marokkói haderő között. A harcok 1991-ben, fegyverszünettel zárultak. Semmilyen eredményt nem hoztak, a sahrawik nagy része azonban kénytelen volt kivándorolni hazájából. A lakosság nagy része ma algériai menekülttáborokban él.

 

A spanyolok kivonulása és a marokkói támadás közötti rövid időben a sahrawik sajnos nem tudták megszervezni államukat, nem hoztak törvényeket, így a marokkói hadsereg jogilag nem egy államot támadott meg, csupán egy olyan területet, mely semmiféle igazgatás alatt nem állt. A helyzet épp ezért nagyon nehezen tisztázható, az ENSZ nem tud beavatkozni, Marokkó pedig saját részeként, megszállt területként kezeli a térséget, és élvezi a nyugat-szaharai foszfátbányák busás hasznát is.

 

A marokkói felügyelet alá nem tartozó területek helyzete jogi szempontból szinte értelmezhetetlen. Itt is élnek sahrawik, és mivel jogrendszerük, alkotmányuk egyáltalán nincsen, tulajdonképpen minden tettük csak saját elhatározásukon múlik. Ha például az egyik ott élő lop egy másiktól, a károsult semmit nem tehet, hisz nincs rendőrség, ahová fordulhatna. Esetleg visszalophatja tulajdonát, ha elég ereje van hozzá. Szintén meghökkentő, hogy az itt elkövezett gyilkosságokat gyakorlatilag nem tudja megtorolni semmilyen szerv, ugyanis nincs törvény, ami alapján a gyilkos elítélhető lenne, s nincs bíróság sem, mely ezt az ítéletet meghozná. Azok, akik ezen a területen születnek, automatikusan hontalanokká válnak, hiszen nyugat-szaharai állampolgárság nem létezik, a marokkói állampolgárságot pedig csak a megszállási zónában születettek kaphatják meg.

 

Állítólag a térséget előszeretettel keresik fel a szervkereskedők is, hiszen az itt lakók sajnos teljesen védtelenek velük szemben, mert semmilyen egyezmény, vagy intézmény nincs, mely jogaikat védeni tudná. A lakosok egyedül a térségben állomásozó ENSZ erőkre számíthatnak jogaik védelmében, vagy esetleg a marokkói igazságszolgáltatásra, azonban sem az ENSZ sem a marokkóiak intézkedését nem kötelesek elfogadni, mert semmi sem kényszeríti őket erre. Nyugat-Szahara nem megszállt területein tehát az erősebb joga uralkodik, s ez igen szomorú az itt lakókra nézve.

 

Nyugat-Szahara példáján talán jól látható, az állam léte tulajdonképpen megóvja az állampolgárokat egymástól, s kiemeli a közösséget abból a helyzetből, melyben „ember embernek farkasa”. Az egyes állampolgárok tulajdonképpen alávetik magukat az államhatalomnak, viszonzásul azonban védelmet kapnak azzal szemben, hogy egész életüket a más emberektől, vagy a természettől való rettegésben kelljen leélniük.

 

A Nyugat-Szaharában élők nem fizetnek ugyan adót, nem kell szavazásokon részt venniük, nem parancsol nekik a világon senki, azonban valószínűleg nem is irigylik őket túl sokan.