A, mint Alkotmány

Első kérdésünk a jelenlegi alkotmányszöveg keletkezésére vonatkozik, ezen belül is azt szeretnénk tudni, hogy a rendszerváltást előkészítő alkotmánymódosító csomag pontjait illetően mi volt az Ellenzéki Kerekasztal eredeti álláspontja, és mennyire ütközött ez az MSZMP törekvéseivel.

Az Ellenzéki Kerekasztal kiinduló álláspontja az volt, hogy nem akarunk átfogó alkotmánymódosítást, hanem csak annyit akarunk változtatni az Alkotmányon, amennyi a szabad választások megtartásához feltétlenül szükséges. Ennek két oka volt. Az elméleti oka, hogy a rendszerváltó tárgyalások nem a nép által legitimált politikai erők között folytak, hiszen ilyenek egyáltalán nem voltak. Megjegyzem, a szabad választások utólag legitimálták a tárgyalásokban résztvevő politikai erőket, s így a tárgyalások produktumait, nem utolsósorban az átfogó alkotmánymódosítás útján létrejött köztársasági Alkotmányt is.

Annak, hogy az ellenzék nem akart nagyarányú alkotmánymódosítást, a másik oka aktuálpolitikai volt. Az MSZMP elsődleges törekvése ugyanis az volt, hogy a köztársasági elnöki intézmény bekerüljön az Alkotmányba. Mégpedig erős jogkörökkel és nép általi megválasztással. Volt ugyanis egy népszerű politikusuk, Pozsgay Imre, aki az ismeretlen ellenzéki jelöltekkel szemben akkor is győzhetett volna, ha a parlamenti választásokon az állampárt esetleg nem szerez többséget. Ha nincs átfogó alkotmánymódosítás, akkor nincs köztársasági elnök sem, hiszen ez az intézmény nem szükséges a szabad parlamenti választásokhoz. Persze az Elnöki Tanács fenntartása mellett igen nehéz lett volna érvelni. És az is nyilvánvaló volt, hogy az MSZMP csak akkor fog belemenni a szabad választásokba, ha az ellenzék is enged a köztársasági elnök ügyében.

Antall Józsefnek  nagy szerepe volt abban, hogy ezt a patthelyzetet sikerült feloldani.. Ő kezdettől fogva hangsúlyozta, hogy nem tudhatjuk, hogyan alakulnak az események, nem tudhatjuk, lesz-e még alkalmunk arra, hogy beleszóljunk, milyen legyen Magyarország Alkotmánya, így élnünk kell a lehetőséggel. A legitimációs problémára az volt a válasza, hogy az 1949. évi sztálinista alkotmány gyökeres átalakításával  nem a semmiből kell létrehoznunk egy lényegében  új alkotmányt, hanem azokhoz az alkotmányos alapokhoz kell visszatérnünk, amelyeket az 1945-ben még szabadon megválasztott Nemzetgyűlés teremtett meg az 1946. évi I. törvénnyel, s amelyet 1949-ben a kommunista diktatúra parlamentje által megszavazott alaptörvény rombolt szét. Antall javaslatát, hogy az alkotmánymódosítás során az 1946. évi I. törvényben meghatározott köztársasági államformához térjünk vissza, az Ellenzéki Kerekasztal magáévá tette, majd később az MSZMP is elfogadta. Mindez nem csupán az alkotmánymódosításnak adott legitimációs alapot, hanem az Ellenzéki Kerekasztal politikai győzelme is volt. Az 1946. évi I. törvény ugyanis nem a  nép által, hanem a parlament által választott köztársasági elnöki intézményről rendelkezett.

Óriási dolog volt, hogy az MSZMP-vel sikerült elfogadtatni azt, hogy a parlamentáris köztársasághoz kell visszatérnünk, nem pedig egy elnöki rendszert létrehoznunk, amely szemben áll a magyar közjogi hagyományokkal. Ugyanakkor az is egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy mindebbe az MSZMP csakis úgy fog belemenni, és csak úgy tarthatjuk meg a szabad választásokat, ha az ellenzék elfogadja, hogy a köztársasági elnök megválasztására a parlamenti választások előtt kerüljön sor. Miután pedig illegitim parlament  nem választhat legitim köztársasági elnököt, első alkalommal mégis a nép döntsön az elnök személyéről. Ez ugyanis esélyt adott arra, hogy az MSZMP megszerezze a köztársasági elnöki pozíciót. Más kérdés, hogy nem egy erős elnököt, ahogyan azt eredetileg elképzelte. Nem túl nagy ár, a szabad választásokért és a parlamentáris köztársaság alkotmányáért! Ezért az Ellenzéki Kerekasztal MDF által vezetett többsége ezt a kompromisszumot elfogadta. Az SzDSz és a Fidesz ugyan nem írta alá, de nem is vétózta meg a megállapodást.

Sokan azt mondják, hogy a mai alkotmánytörvény legnagyobb hibája, hogy továbbra is 1949. évi XX. törvénynek hívják, annak ellenére, hogy mára már semmi sincs benne, ami egyezne az eredeti, sztálini alkotmánnyal. A rendszerváltás idején nem merült fel egy Dávid Ibolya 1999-es javaslatához hasonló ötlet, hogy a meglévő alkotmányszöveget új számozással vegyék át?

Az, hogy az új Alkotmányt a jelenlegi szöveggel és egy új preambulummal fogadja el az Országgyűlés,  egy nagyon jó javaslat volt az Orbán-kormány igazságügyi miniszterétől és sajnálatos, hogy  ez az MSZP ellenállásán ez az elképzelés megbukott.

A rendszerváltás idején ehhez hasonló ötlet nem merült fel. 1989-ben már csak azért sem, mert akkor még nem volt szabadon választott országgyűlés. ’90 után pedig elsősorban azért nem, mert a ’89-es szövegnek  még sok módosításon kellett átesnie, amíg az valóban megfelelt egy demokratikus jogállam alaptörvényével szemben támasztható valamennyi követelménynek. Az első és legnagyobb módosítás 1990-ben  az MDF és az SZDSZ megállapodása alapján született. Ekkor egyrészt azokat a jogállami megoldásokat tettük bele az Alkotmányba, amelyeket ’89-ben nem sikerült az MSZMP-vel elfogadtatni. Másrészt kisöpörtük a hamis ideológikus elemeket, például ekkor vettük ki az alkotmányból a szocializmust, mint irányadó értéket. Ekkor tettünk bele olyan intézményeket, mint például az Állami Számvevőszék, vagy a konstruktív bizalmatlansági indítvány, melyről mostanság sokan úgy tartják, hogy érdemes lenne megváltoztatni.

Hadd időzzek itt egy kicsit, mert szerintem nem lenne okos dolog kivenni ezt az intézményt az új alkotmányból. Mi is ennek a lényege? Az egyszerű bizalmatlansági indítvány alapján a parlamenti többség leválthatja a miniszterelnököt, ha nem ért egyet a politikájával. A konstruktív bizalmatlansági indítványhoz viszont nem elég az, hogy a parlament többsége úgy gondolja, hogy az adott miniszterelnök nem jó, meg is kell állapodniuk az új miniszterelnök személyében. Így a konstruktív bizalmatlansági indítvány védi a stabilitást, elkerüli azt, hogy az ország kormányzás nélkül maradjon. Persze, lehet erre azt mondani, hogy ha a parlamenti többség  olyan meggondolatlan, hogy elzavarja a Miniszterelnököt és utána nem tud újat választani, a köztársasági elnöknek kell megadni a jogot, hogy ilyen esetben  feloszlassa a parlamentet. Szerintem azonban minél szűkebbre kell szorítani azt a kört, amikor az elnök politikai döntést hoz, s a parlament fölé helyezheti magát.

Az Orbán Viktor által felkért tanácsadó testület egyik tagja úgy nyilatkozott, hogy a konstruktív bizalmatlansági indítvány ugyan indokolt volt a 90-es években, de ma már nincs szükség rá. Valóban, a jelenlegi helyzetben nem kell tartani attól, hogy  a miniszterelnök ellen saját frakciója fellázadna. Így aztán attól sem, hogy új miniszterelnök hiányában patthelyzet alakulna ki.  Olyan veszély sincs, hogy a köztársaság elnök a parlament fölé kerekedne. De egy alkotmány nem csak néhány évre szól, és egyszer még jól jöhet ez a szabály. A németek és a spanyolok is a diktatúra után tették be az alkotmányukba a konstruktív bizalmatlansági indítvány intézményét. Ott is elég stabil a demokrácia, mégsem mondja senki, hogy ideje megszüntetni. Az alkotmányos intézményeken csak akkor szabad változtatni, ha feltétlenül szükséges. Az alkotmány olyan, mint a jó bor, minél öregebb, annál jobb. Tudom, hogy a húsz év nem nagy kor, de a nullánál mégis több.

Nem szabad egy adott politikai helyzet kapcsán kialakult közhangulatnak engedve ítéletet mondani alkotmányos intézményekről. Úgy vélem, a konstruktív bizalmatlansági indítvány esetében valami ilyesmiről van szó. Az öszödi beszéd kiszivárgását követő politikai válság közepette elterjedt a közvéleményben, hogy a konstruktív bizalmatlansági intézmény miatt nem lehet leváltani a miniszterelnököt. Ennek semmi köze a valósághoz! Emlékeztetnék arra, hogy a botrány csúcspontján a miniszterelnök bizalmi szavazást kért a parlamentben. És a többség bizalmat szavazott neki. Tehát nem a konstruktív bizalmatlansági indítvány okozta a miniszterelnök maradását, hanem az, hogy a parlamentben megvolt a többsége. Olyan Alkotmány pedig nincs, amelyben a kisebbség is leválthatja a miniszterelnököt.

Ön már a Horn-kormány ideje alatt is részt vett egy alkotmánytervezet kidolgozásában. Mennyiben állítható az a folyamat párhuzamba a mostani munkával, és mik a főbb különbségek?

A ’94 és ’98 közötti alkotmányozás során megvolt a jogi biztosítéka annak, hogy a kétharmados parlamenti többséggel rendelkező kormányzó pártok egyedül ne alkotmányozhassanak, s annak is, hogy a ’89-’90-ben kialakított alkotmányos struktúra ne változzék meg jelentősen. Az alkotmány előkészítő bizottságban minden frakció delegációjának egy-egy szavazata volt. A döntéseket pedig úgy hoztuk, hogy ha egy változtatást csak négy delegáció támogatott, akkor  maradt a régi szabályozás, tehát legalább öt  frakció támogatása kellett egy változtatás elfogadásához. Ily módon, bár a szocialistáknak abszolút többségük volt, koalíciós partnerükkel pedig kétharmaduk, s az MSZP-nek egész más elképzelései voltak az alkotmányról (közvetlen elnökválasztást akartak, kétkamarás parlamentet akartak, fel akarták forgatni az egészet), mégis sikerült megvédeni a hatályos alkotmányt. Nem véletlen, hogy végül a szocialisták szavazatain múlott, hogy a parlament nem fogadta el az alkotmány előkészítő bizottság által kidolgozott alkotmány koncepciót.

Most ilyen jogi biztosíték nincsen.  A jelenlegi alkotmányozási folyamatban a kétharmados Fidesz-KDNP frakció elméletileg bármit megtehet. Csak remélni tudom, hogy az alkotmányozók tisztában vannak azzal, hogy a parlamenti kétharmad csak formális feltétele egy alkotmányozásnak, önmagában nem elég. Ennél szélesebb politikai konszenzusra lenne szükség a parlamenten belül. Ha ezt nem sikerül létrehozni a tervezett változtatásokhoz, akkor pedig maradni kell a széles politikai egyetértés mellett kialakított jelenlegi alkotmányos intézményrendszernél. Az ugyanis három pilléren nyugszik. A ’89-es kerekasztalos alkotmány-módosításon, amely az akkori politikai erők legszélesebb konszenzusán alapult. Az MDF-SZDSZ megállapodás alapján született módosításon, amelyet a már szabadon választott  parlament megvitatott, s messze a kétharmad fölötti többséggel fogadott el. Végül a hatpárti  tárgyalások eredményeképpen megszületett alkotmánymódosításon, amely az önkormányzati rendszert emelte be az alkotmányba. Mindhárom esetben a formális kétharmadnál messze nagyobb, az ellenzéki pártokat is magába foglaló politikai konszenzus övezte az alkotmánymódosításokat. Ennél nagyobb politikai konszenzusra ma aligha van lehetőség. Egy okkal több, hogy ne változtassunk az alkotmányos intézményrendszeren.

Végezetül pedig egy aktuálisabb kérdést tennénk fel. Az alkotmany.postr.hu weboldalra érkező hozzászólásokból kiolvasható, hogy nagyon nagy vita várható néhány ügyben. Ilyen például a két kamarás parlament szükségessége, az hogy Isten szerepeljen-e az alkotmány szövegében, vagy hogy a Szent Koronára való hivatkozás belekerüljön-e. Önnek mi ezekről a véleménye?

Én úgy gondolom,  Isten nem való az alkotmányba.  Isten a vallásokba való, mindenkinek a legbelsőbb hitét érinti.  Ez egy más dimenzió. Én istenhívő vagyok, de nem szívesen látnám az alkotmány szövegében Isten említését. Más dolog a kereszténység. Antall József találó megfogalmazása szerint:  „ Európában az ateisták is keresztények.” A keresztény értékrend a magyar államisághoz szervesen hozzátartozik, hiszen a magyar állam egyszerre jött létre a keresztény hit felvételével. A kereszténység  kapcsolódik  Európa történelméhez, szóval a keresztény értékekre történő hivatkozást minden további nélkül el tudom fogadni, sőt szükségesnek tartom, de ez az én személyes véleményem.

Akár szó szerint is említhető tehát az alkotmányban a kereszténység?

Mint keresztény értékrend, igen.  Úgy vélem, hogy ez az ateistáknak sem sérti az érzékenységét, mert egy értékrendre, és nem egy vallásra utal. Isten említése szerintem ebből a szempontból is más kérdés. Az alkotmánynak össze kell tartania a nemzetet. Márpedig sokan vannak  akik nem hisznek Istenben, s természetesen ők is a nemzethez tartoznak. Magyarország alkotmánya az övék  is. Óvakodni kell mindentől, amit bárki kirekesztésként élhet meg.

És a két kamara?

A két kamara semmiképpen.  A régi demokráciák közül  –  Nagy-Britannián kívül  -  csak a szövetségi államokban, például Németországban és az Egyesült Államokban létezik kétkamarás rendszer. A második kamarában itt is választott képviselők ülnek, ugyanúgy, mint az elsőben.  Nagy-Britannia  ezekhez az egyetlen kivétel. Itt, hagyománytiszteletből fenntartották a Lordok Házát, ahol nem érvényesül a népképviselet elve, viszont a Lordok Házának korlátozott a jogköre. Az pedig hogy egyes volt szocialista országokban kétkamarás a parlament, s a második kamarában nem a nép által választott képviselők ülnek, számunkra nem lehet példa. A magyar közjogi rendszer 1848 óta a népképviseleten alapul. Igaz, Nagy-Brittanniához hasonlóan a rendiség megszűnése után, hagyománytiszteletből nálunk is fennmaradt a Felsőház, de ez a tradíció megszakadt, s visszaállítása nyilvánvalóan anakronisztikus lenne. Természetesen erre senki sem gondol. Az viszont,  amit újabban emlegetnek, hogy a különböző testületek,   civil szervezetek az egyházak, szakszervezetek, a határon túli magyarok és a hazai nemzetiségek képviselői alkossanak egy második kamarát, merőben ellentétes a népképviselet alapján álló közjogi hagyományainkkal. Tudom, hogy a népképviselet is tökéletlen, mert az emberek sokszor nem tudják mire szavaznak. De, hogy olyan szervezetek gyakoroljanak közhatalmi jogosítványokat, amelyekre az emberek még csak nem is szavazhatnak, az számomra elfogadhatatlan.

Már csak a Szent Korona maradt. Érdekes egyébként, hogy ebben a kérdésben erőteljesen jelen van a határon túli magyarokhoz fűződő viszony is, hiszen ők is a „Szent Korona népei” közé tartoztak, azonban az ötlet ellen komoly ellenérv, hogy a Korona e formában történő említése sértené néhány szomszédunk államiságának alapjait.

A határon túli magyarság iránti felelősségre vonatkozóan a mai alkotmány is tartalmaz egy nagyon fontos passzust, ami egyébként Antall kezdeményezésére került bele a szövegbe. A határon túli magyarságnak mindenképp szerepelnie kell az új alaptörvényben is. A Szent Korona más. A magyar államiság történelmi szimbóluma, de ma már nincs közjogi jelentősége, mint a múltban volt. Nálunk ugyanis nem az uralkodó volt szuverén, hanem a Szent Korona. Ez egészen egyedülálló, s tiszteletre méltó hagyomány, ezért a Szent Koronának szerintem a Preambulumban kell szerepelnie, de természetesen csak történelmi dimenzióban.